Annyi féle képpen próbáltam már leírni, milyenek voltak azok a gyerekkori nyarak, de nem tudom jól szavakká tenni...
Annyi hangulat, annyi kép tolul fel hirtelen, mintha most is ott csattogna meztelen lábam, a széna illatú naplementében, kócosan, dinnye létől ragacsos kézzel, ezer titok között bújva, futva, elesve. Patakban, búzamezőn, padláson, szívig lélekig merülve az aranysárga nyárba. Itt gázoltam bozótban, eggyé válva porral és nappal, testvéri szövetségben, vadregényes kalandban. Itt láttam kisborjút születni, itt tanultam meg síelni, itt ettem rétest a kályha tüzénél olvadó végtelen időben.
Az emlékek nem fakulnak, egyre csak színesednek, érleli, ízesíti őket a rájuk telepedő idő.
Mennyi álmom szövődött az üresen maradt ház köré, mennyi terv, mennyi remény... de hiába, ha nem arra ment az út.
Tíz évig várt, üresen, némán. Talán éppen rám. Talán éppen rám, hisz miután megvettük a mi utunk mentén álló házat, két hónap sem telt el, és elkelt... Tíz év után, épp akkor. Akkor, és ott adott, ahol épp nagyon kellett... Így adott ez a régi, régi ház és egy régi, régi élet egy kis darabot a mi új házunkhoz, az új életünkhöz.
Most az utolsó morzsája is kihullott a kezemből. Csak tétova üresség maradt. Innen nem megy csak úgy haza az ember, gyökeret ereszt, mint a csalán. Elment. De mentében is adott, és így adott vele az égből a nagyanyám...
Most az utolsó morzsája is kihullott a kezemből. Csak tétova üresség maradt. Innen nem megy csak úgy haza az ember, gyökeret ereszt, mint a csalán. Elment. De mentében is adott, és így adott vele az égből a nagyanyám...
Gyerek lábam alatt futó tücsökzenés utak,
rekkenő hőségben nyikorgó láncú kutak,
méz színű kalandos nyarak,
szamóca illatú, gomba mintás domboldalak...
Nekem így is gyönyörű. Elhagyatva, csipkerózsika álmában.
Néhány dolog velünk marad, tárgyak, amik már nagyon hosszú utat tettek meg, és még ki tudja hová mennek...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése