Szüret, avagy készül a 'Pilisi rubin'!

Emlékszem amikor először megláttuk a szőlőlugasokat a kertben. Talán ősi borász család sarjainak vére kezd úgy bizseregni, mint a miénk akkor. Mivel soha semmilyen kapcsolatunk nem volt a szőlővel, és mostanság már italával is alig, az érzést, a természetben, a szőlőben, és a borban rejlő szeretet magyarázhatja csak.  Vagy talán az az életerő, ami ebben a növényben tombol. Mert a szőlő egy nyár alatt olyan mértékben igyekszik az ég felé törni, az almafák, és bodzabokrok hátán, hogy úgy igazán csak ollóval lehet őt szeretni. Harc volt, de a célunk egy volt. Így mire eljött az augusztus, csendesen érlelte bíborszínű fürtjeit. Megzabolázva, de méltósággal. 

Eljött a szüret. Továbbra sem tudom miért olyan mesés ez a folyamat, de csodás élmény volt. Szedtük, szemeztük, törtük, préseltük, fokoltuk és ha csak ez a felcsillanó, varázslatos szín lett volna a jutalom, már akkor is megérte volna!

Másnap már 'indult' a must, majd zajos forrásba kezdett.  Elfoglalta felséges helyét a pincében, és most már csak bízunk benne, hiszünk benne, szeretjük...

Alig egy hónappal később a bor  olyan fűszeres illatot kapott, hogy csoda a közelében lenni. Átfejtettük, most a pincében egy kicsit még készül nemes szerepére. Kilenc liter vár palackozásra...

Egy próba töltés, a saját címkés palackba. Szeretjük!

Hogy mi köze van Párizsnak a házhoz?

Talán Párizsért rajongani közhely, de ettől még nem lesz ez bennem másképp…

Szerettem előtte, szerettem akkor, és szeretem ezután is.  

Nem, nem láttunk mindent.

Mi csak egy kávét akartunk inni Párizsban, csak sétálni, reggel bagettet venni, mintha minden reggel ezt tennénk, nevetni, kéz a kézben belélegezni a francia illatokat. Egy kicsit lakni a Rue Saint-Dominique-en,  egy pici, kopott de drága hotelben. Épp amilyet kerestem, valami ízt, valami igazit, egy réteg „koszt” ami elmondja a rózsás tapétába ivódott francia mesét…  

Az utolsó séta során egy kulcstartó csusszant a zsebembe. A 'szuvenyír'. Egy darabka ebből a mámorból otthonra, mert az mindig velem lesz, nap mint nap, amikor nyitom, zárom az ajtót, ahogy bedobom a táskámba, utaztatom, hozom -viszem mindenhová.  Alig vártam, hogy felavassam! 

Ennek 5 éve már. Azóta egyszer sem nyitottam, zártam vele, egyszer sem dobtam a táskába, és sehová sem vittem magammal. Mire hazaértünk, már éreztem, hogy ez majd „annak” a háznak lesz a kulcsán. „Annak” a háznak, amiről akkor még csak álmodtam, anélkül hogy bármi realitása lett volna.

Azóta 'A ház' is megérkezett. Mától ezzel nyitom az ajtaját...