Hogy mi köze van Párizsnak a házhoz?

Talán Párizsért rajongani közhely, de ettől még nem lesz ez bennem másképp…

Szerettem előtte, szerettem akkor, és szeretem ezután is.  

Nem, nem láttunk mindent.

Mi csak egy kávét akartunk inni Párizsban, csak sétálni, reggel bagettet venni, mintha minden reggel ezt tennénk, nevetni, kéz a kézben belélegezni a francia illatokat. Egy kicsit lakni a Rue Saint-Dominique-en,  egy pici, kopott de drága hotelben. Épp amilyet kerestem, valami ízt, valami igazit, egy réteg „koszt” ami elmondja a rózsás tapétába ivódott francia mesét…  

Az utolsó séta során egy kulcstartó csusszant a zsebembe. A 'szuvenyír'. Egy darabka ebből a mámorból otthonra, mert az mindig velem lesz, nap mint nap, amikor nyitom, zárom az ajtót, ahogy bedobom a táskámba, utaztatom, hozom -viszem mindenhová.  Alig vártam, hogy felavassam! 

Ennek 5 éve már. Azóta egyszer sem nyitottam, zártam vele, egyszer sem dobtam a táskába, és sehová sem vittem magammal. Mire hazaértünk, már éreztem, hogy ez majd „annak” a háznak lesz a kulcsán. „Annak” a háznak, amiről akkor még csak álmodtam, anélkül hogy bármi realitása lett volna.

Azóta 'A ház' is megérkezett. Mától ezzel nyitom az ajtaját...